Érdekes feladatot kaptam még tavaly, a Guestbook-on keresztül. Frank Feri ezt írja:

"… Az utolsó postodban olvastam, hogy mostanában nincs miről írni. Pedig szívesen venném a véleményed az alábbi témákban: - "SP, Fluor, Justin Bieber jelenség", azaz a hang nélküli előadóknak már nem kell stúdióénekeseket felfogadni (volt egy ilyen időszak is a könnyűzenében). Éljen az autotune (vagy mégsem?)! - "Otthoni zenekészítés", avagy ilyen zenei igénytelenség mellett érdemes e stúdióban elkészíteni a zenéket, figyelembe véve a számítástechnika, virtuális hangszerek, zeneszerkesztő programok fejlődését? - "Az iTunes diadalmenete", ki jár jól az iTunes-on értékesített zenékből? - Illetve szerintem sokan olvasnának humoros, érdekes sztorikat a kiadói időkből…"

A kérdések nagyon összetettek, s a válaszokkal könyveket lehetne megtölteni. Megpróbálom az összefüggéseket néhány aspektusból megvilágítani, de azért doktori disszertációra ne számítsunk…

Az énekhang nélküli énekesek feltűnése nem mai jelenség. Gyerekkorom egyik kedvenc zenekara, amelynek a producere egy ex-szakács, bizonyos Frank Farian (igen, a Boney M-ről beszélünk) volt életem első ilyen jellegű felismerése. Valahogy az tűnt fel, hogy Bobby Farrel szája sosem úgy mozog, ahogy az ének szól alatta. Emlékszem, ezt akkor gyerekként átverésként éltem meg, és már akkor is helyén lévő igazságérzetem hevesen tiltakozott. Aztán lenyomtam a dolgot a tudatom alá, hiszen a zene és a produkció amúgy nagyszerű volt. (Áááá, az nem lehet! - mondtam magamban naiv gyerekként - biztosan én gondolom rosszul.) A zenekart továbbra is szerettem. Mai fejjel, visszanézve az akkori Boney M felvételeket és tisztában léve a turpissággal, azt kell mondjam, hogy ez nem változott - a produkciót ma is szeretem. Zeneileg tökéletes munkáról van ugyanis szó, jó dallamokkal, igazi slágerekkel, kitűnő produceri és hangmérnöki munkával, továbbá ügyesen kiválogatott, a kor elvárásainak megfelelően design-olt színpadi szereplőkkel.

Aztán jött a Milli Vanilli, kitől mástól, mint Farian-től. Azért ez már nem durrant akkorát. Illetve dehogyisnem, elég nagy botrány lett belőle. Viszont a produkció nyilván remek profitot hozott.

És itt elérkeztünk a lényeghez. Egy producernek minden körülmények között szem előtt kell tartania a legfontosabbat: a produkciónak profitot kell termelnie. Kicsit, vagy nagyot, de mindenképpen profitot. (Hacsak nem "szerelemből" kezd el az ember foglalkozni egy művésszel, mert hát azért ilyenre is akad példa szép számmal.) Profitot termelni úgy lehet, ha maradéktalanul kiszolgáljuk azt a célcsoportot, amelynek a produkciót szántuk. Profitot termelni úgy lehet, ha tudjuk, mit akarunk csinálni, milyen stílust, milyen színpadi megjelenéssel, azt hogyan tesszük, mindez mennyibe kerül, a produkciót hogyan kommunikáljuk, és jó eséllyel milyen bevétellel kalkulálhatunk. Minden aprónak tűnő, ismert ténynek szerepe van. Ne becsüljük le a tervezést! A produceri munka egyik legfontosabb eleméről beszélünk ugyanis. A fogyasztók azon csoportja például, amelyik egy könnyen emészthető, kommersz popzenére vágyik, nagy százalékban egyáltalán nem kíváncsi arra, hogy a színpadon lévő "biodíszlet" valójában tud-e énekelni vagy sem. Ő a produkciót egészként nézi, és ha úgy bejön neki, akkor a dolog működik. Nyilván vannak a fogyasztóknak olyan csoportjai, amelyeket igenis mélyen érint az, hogy az illető előadó tud-e énekelni, hangszeren játszani, stb. Meg lehet próbálni kamuzni velük is, de a dolog rendszerint kiderül, és akkor az illető producer igencsak megégeti magát. Tehát a legfontosabb dolog a tervezés. A célok pontos kitűzése, a piac feltérképezése a rendelkezésre álló források alapján. Nyilván Farian a Boney M. esetében a "lehető legkisebb rosszat" választotta. Voltak jó zenéi, voltak jó stúdiózenészei és voltak jó ötletei. Kellett hozzájuk néhány arc. Meglett. Bejött. Nem kicsit, nagyon.

És akkor egy másik példa, ugyanabból a korból. Az ABBA. Az embenek libabőrös lesz a háta már abban a pillanatban, ahogy kimondja ezt a nevet. Na kérem, ebben a produkcióban minden a helyén volt (van). A zenék hihetetlen tudásról tanúskodnak (ajánlom minden kezdőnek, tessék ABBA felvételeket leszedegetni, és elgondolkodni azon, hogy "ezt itt vajon miért is így csinálta?" - iszonyatosan sokat lehet belőle tanulni!), az arcok kitűnőek, emellett igazi zenészek és énekesek, a hangzás mai füllel is hibátlan, az alkalmazott technikai trükkök hatalmasak, és hát hihetetlen emóció és szépség árad az egészből. Na de kérem, ilyen produkció egy évtizedben csak egy-kettő van! Mi lesz a többi együttes producerével? Éhen halnak? Nem. Számolnak és sakkoznak. Zenékkel, szereplőkkel, hangzásokkal, stb. Kiválasztják a vélhetően optimális zenei és üzleti megoldásokat, és végül csak lesz belőle profit valahogy. Vagy nem. Azért olyan is van, nem is kevés.

Az egyenlet ugyanis sokismeretlenes. Sok mindent ki tudunk számolni, meg tudunk tervezni előre, de az szinte kizárt, hogy mindennel tudjunk kalkulálni. Ez a szakma nem olyan, mint pl. a vízvezetékszerelőké: "Eltört a cső? Hány collos? Megyek, kicserélem egy ugyanolyanra, van itt a fészerben néhány. Addig zárja el a főcsapot… Könyök is kell az emeleti mosógép csatlakoztatásához? Fél collos? Jó, viszem." Ha egy zenei produkcióval baj van, akkor nagyon nagy baj van. Hiszen nem lehet "csak úgy" kicserélni pl. az elaggott főszereplőt. (Ugye emlékszünk Bobby Farrel távozására? Utána már csak a mélyrepülés…) Ide kapcsolódik egy elrettentő példa a hatvanas évek végéről, pontosan 69-ből. A Steam "Na na Hey Hey Kiss Him Goodbye", ami egy B-oldalas dalnak indult, egyenest a fiókból előkotorva. Olyannyira, hogy még normális szövegre sem futotta. Sőt, a zenekar tulajdonképpen nem is létezett. Jó mi? A tervezés magasiskolája… Viszont egy korabeli DJ elkezdte játszani a rádiókban, és rövid idő alatt number one lett. A videoklip (helyesebben tv felvétel) csak erősebb idegzetűeknek ajánlott. Van ám itt image! Van ám itt szájszinkron, kérem szépen! Mindemellett - mitagadás - a dal nagyon jó. (Csak ne kelljen nézni a tátogó, zenélést imitáló droidokat.)

Ugorjunk a kilencvenes évekbe. Egy saját példa következik. Azt hiszem, most már annyi idő eltelt, hogy nyugodtan leírhatom, talán egy szereplő sem fog megsértődni. A 90-es évek közepén még nem létezett autotune. Viszont létezett az a probléma, hogy aki tudott énekelni, az nem akart sztárrá válni (abban az értelemben, hogy hetente tizenötször lép fel lepukkant művházakban és klubokban), viszont aki sztárrá akart válni, az nem tudott énekelni. Ismerős, nem? Ma is ezer ilyen van, de róluk majd később. Szóval, volt egy zenekar, amit úgy hívtak, hogy Soho Party. Náksi Attila és Döme találta ki, és az én hathatós közreműködésemmel készült. Mivel az énekes, Betty nem igazán volt Rihanna-i képességekkel megáldva, ezért a következő trükköt alkalmaztam a "Discovery" című albumon: Felénekeltettem az adott dalt egy énekelni tudó hölggyel (ez ha jól emlékszem, ezen az albumon Myrtill volt, de énekeltek Soho Party dalokat Czerovszky Heni és Tóth Edina is), majd felénekelte uniban Betty. Nyolcszor. Tehát volt nyolc sáv Betty és egy sáv Myrtill. A nyolc sáv némiképp kiegyenlítette Betty intonációs problémáit, és adott egy jellegzetes fátyolos, kicsit kórusos hangot. Ezt a nyolc sávot egy groupba rendeztem, majd a groupot középen eq-val megvágtam, komprimáltam és egy további vocal spreadert is tettem rá. A nyolc sávból képzett group eq vágási pontjainak megfelelően megvágtam Myrtill hangját is, csak ott ellenkező előjellel, tehát az ő sávjának az alját és a tetejét dobtam le. Így az ő hangja a másik grouphoz keverve helyretette az intonációt és a dinamikát. Erre már csak egy kis reverb és delay kellett, és megvolt a fogyasztható és felvállalható hangzás.

No és akkor hogy néz ez ki a jelenben?

A különbség nem egetverő. A mozgatórugók ugyanazok, csak a technikánk jobb.
A citált példa Justin Bieber. Az esetében mink van? Jóképű (?) gyerek, jó dalok (nem ő írja, hanem egy profi háttér áll rendelkezésre), világelső producerek és hangszerelők. Hang van-e? - tehetjük fel a kérdést. Van. Alapvetően a lényeg ugyanis a feeling. Az hogy néhány ponton hamis, az javítható, "feeling gomb" viszont nincs a computeren. Itt kell eloszlatnom egy félreértést: kultúrember autotune-t 2012-ben már nem használ. Helyesebben csak ott használ, ahol kifejezetten az "autotune hangzást" akarja alkalmazni. Helyette van Melodyne, amivel lényegesen több paramétert és lényegesen szebben lehet változtatni. Persze érteni kell hozzá, ezen felül sok munkaórára és precizitásra is szükség van. Szóval, mindent összevetve, és figyelemmel a fentebb leírt példákra és szakmai alapelvekre, ne húzzuk le Biebert, mert maga a produkció telitalálat. A srác pedig egyáltalán nem rossz.

Közbevetőleg egy megjegyzés: 1998-ban érkezett a konkurenciától Cher lemeze, rajta azzal a bizonyos "Believe"-vel. Akkor én a PolyGramnál dolgoztam. Meghallgattam, majd bementem az igazgató, Hegedűs László szobájába, és a következő szavakkal ajánlottam a figyelmébe a lemezt: "A következő tíz év erről az énekhangzásról fog szólni." Nagyjából igazam is lett.

A másik példám Alexander Marcus, a precíz Németországból. Megint csak egy telitalálat. A pali egyáltalán nem egy énekes pacsirta, továbbá kifejezetten visszataszító is. Tipikus antisztár. És ez az, ami miatt működik. Az internetes PR nagyban különbözik a klasszikus hanglemezipari módszerektől, amiket egyébként már nem is nagyon használunk. Viszont amit Alexander Marcus művel, az pont az, amit sokan szeretnek továbbküldözgetni: "Né'má', ez mien hüje!" (sic!) kommentekkel. Az egész Marcus-jelenség mögött tudatos stratégia húzódik meg, hihetetlen professzionalizmussal.

És akkor Magyarország… Ajajj. A magyar Alexander Marcus, azaz Fluor. Hülyének ugyanolyan hülye, csak a produkció nem olyan jó. Összességében azonban a darálthúson edződött magyar gyomor számára mégis kedves. A lényegi különbség Marcus és közte annyi, hogy a Fluor produkció lényegesen esetlegesebb, lényegesen kevésbé profin összerakott és emiatt aztán lényegesen több az egész képben a pixelhiba. Hosszútávon más országban így nem működhetne, de mint tudjuk, ez itt Magyarország, egy igen speciális piaccal. Tehát valószínűleg még hatvan évesen is itt fog téblábolni közöttünk. Mindemellett az, ahogyan ő használja a netet, figyelemreméltó, és igencsak lehet tanulni tőle. Ma ez a siker kulcsa! SP-ben még ezt sem látom. Gyenge dalocskák, gyenge produkció, no feeling, no énekhang. A produkció maga a nagy felfújt semmi. Véleményem szerint semmi mentség rá, a dolog teljes mértékben felejthető.

Na, de ne ez legyen a mai írás végkicsengése! Azt gondolom, azért vannak itt tehetséges zenészek és énekesek. Ha jó dalokat írnak, ha keményen dolgoznak, ha igénybe veszik szakemberek segítségét, ha nem vesznek össze az első forintokon, ha az egójukat megtanulják kordában tartani, ha nem drogozzák szét magukat, ha vigyáznak magukra, ha jól használják a social media által nyújtott lehetőségeket, akkor a dolog akár működhet is. Ha, ha, ha…

De mégis. Talán…

p.s.: Atyaúristen, mennyit írtam…Úgy gondolom, akkor ennek megfelelően a felvetődött többi témáról majd egy másik alkalommal…